„Kiment a
magvető magot vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett, eltaposták,
és az ég
madarai fölcsipegették. Némely meg köves helyre esett. Alighogy kikelt, elszáradt,
mert nem volt
nedvessége. Némely pedig tövisek közé hullott. A tövisek a magokkal együtt
felnőttek és
elnyomták azokat. A többi jó földbe hullott, kikelt és százszoros termést
hozott”.
E szavak után
igy kiáltott: Akinek füle van, hallja meg…! (Lk 8[1])
Kedves Barátaim!
Egy vidéki utunkon, kedves
tanárunk-kollégánk temetésére menet a hosszú út fogalmaztatta meg velem az
alábbiakat.
A Jó Isten, különösen a háborút
átélt kortársaimhoz képest, viszonylag hosszú élettel ajándékozott meg, s még
teljes tudattal és aránylag elfogadható fizikai erővel birok. Azt, hogy ez
meddig lesz, azt Odafennt döntik el. Ezért vélem, végiggondolok pár dolgot.
A történelem, a sors, a sokféle
fiatalkori benyomás hozta, hogy mindig is a fiatalok között éreztem jól
magamat, nevelő akartam lenni (nemcsak tanár!). Alig voltam másodikos
gimnazista, amikor a IX. kerület nyári napközis táborába jelentkeztem vezetőnek,
a néhány évvel fiatalabb gyerekek mellé. Ennek 70 éve! És ez megszakítatlan
máig! Közben felépült egy közösség, amely oly sok nevet visel és ma is él.
Nemcsak az én generációm fogy, hanem
az utánam következő is. Ugyanakkor annyi érték összegyűlt, hogy kár lenne, ha
mindez pillanatok alatt megszűnne, nem lenne valami folytatás, egy lassúbb … lecsengés…
A Baráti Társaság (ma ezt a címet
viseli) minden tagja megérzett valamit abból, amit én és legrégebbi barátaim
vallunk. Ez a hit, a haza, a természet
szeretete, és a barátság-közösség körül mozog. Nyilván mindenki
mindegyikkel azonosulni nem tud. De talán becsüli és megérti azokat, akik
mindezeket magukénak vallják.
Ennek folytatására szeretnélek
kérni benneteket! Nyilván az adottságok, a feltételek függvényében. Amíg
mozdulni tudok, jelen vagyok. Mindentől függetlenül, egy határidőm van. Még kb.
1,5 évig van jogosítványom, addig könnyen mozgok, utána korlátaim lesznek. Oda
megyek, ahová elvisznek … persze, ha addig nem jön közbe más….
Pár praktikus dolog. A hetven év
alatt iszonyú sok dolog összejött (emlékek, technika), és mint az öregedő
emberek semmit ki nem dobtam, hátha még szükség lehet rá. Ezzel van tele pince,
padlás, garázs a Mozdonyban. A komplett tábori felszerelés: aggregátor – ma már
WIFI a feltétel – gázhűtő, gumicsónak, stb. … ezekről van részletes leltár. De
itt van, ami a Kvassayból megmaradt: iskolazászló, címer, és komplett kiállítási
anyag, öt tabló a Kvassayról.
Mindezek sorsa … vagy az
érdekeltek általi tovább őrzése … vagy a konkrét megsemmisítése kell, hogy
legyen, NE kerüljön ebek harmincadjára. Az, hogy ez miként történik, rátok bízom,
persze a család közreműködésével.
Ha valamilyen formában a közösség
további fenntartásáról döntötök … Eddig mindent egyedül intéztem, az elvi
dolgoktól a szervezésig … hisz egyaránt volt a
hivatásom-foglalkozásom-szenvedélyem-passzióm. Persze, a jövőben a feladatok
megoszthatók. Van, aki szervezésben, van, aki a praktikus dolgokban, s van, aki
az operatív dolgokban mozog otthonosan.
Egy kis apróság. Sok helyre
tettünk kis emlékező táblácskát. Ikonikus helyünk a Köves árok, ahol emléktábla
hirdeti – egyedül –, hogy Volt egyszer
egy iskola a Rippl-Rónai utcában. Előre elkészítettem egy kis táblácskát, amit
helyezzetek el majd rajta, emlékül … (az ”üzenőfalon” van).
Különleges adottság az a mindent átívelő sokrétűség, ami jellemezte,
és jellemzi ma is ezt a kis társaságot:
- a kor széles skálája … a karon ülő kisgyermektől a nagyszülőkig,
- a legrégibbek (a 80 körüliek), az osztályaim, gyakran osztálytársak és családok,
- a foglalkozások és életpályák sokfélesége (orvostól jogászig, mérnök-technikus, aminek persze oka van, hogy miért túlreprezentált a műszaki vonal … még a művészet is technikai vonatkozású: fotózás),
- a világlátás sokfélesége … nagyon ellentétes hozzáállások békés együttélése és elfogadása egy alapjában konzervatív-értékőrző közelítésben.
Azt hiszem, hogy megérdemli ez a
kis kör, hogy megmaradjon baráti közösségként tovább, hogy legyen sokáig, aki
elhelyez a Kápolnapusztai temetőben egy mécsest az eltávozottak emlékére, s pár
szál virágot az EMLÉKTÁBLÁNÁL, s
megiszik egy pohár valamit a Gánti kocsmában.
Ennek végiggondolására kérlek
Benneteket, és ígérem, míg mozdulok, és elvisz valaki, ott a helyem …
Szeretettel
Jenő
bácsi
„Örök az ég és
örök a föld
Azért örök az
ég s a föld
Mert nem
önmagukért élnek
ezért nem fogy belölük az élet.”[2]
